Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1990. március, I. évfolyam, 3. szám »
Palotás Dezső
KÉT NAP S AZ ÉLET
Letojták a kilincsemet, helyesebben, bekenték emberi fekáliával, kívülről. Jó
vastagon, a lábtörlőre is bőven szotyogott belőle.
Órára indultam háromnegyed nyolckor, amikor felfedeztem. Szerencsére nem
nyúltam bele; kinyitottam az ajtót, kiléptem, a kulcsért kotorásztam a
retikülömben, s közben megéreztem a bűzt. A rossz, megvetemedett ajtó mentett
meg attól, hogy a mocsokba nyúljak: csak akkor lehet bezárni, ha már benne a
kulcs, s az ember lassan, óvatosan, kissé megemelve addig tolja, amíg az Elzett
nyelve bekeccen a nyílásba. Az utóbbi két évben, amelyet a faluban töltöttem,
ez a mozdulatsor reflexemmé vált.
Két-három percig is álldogálhattam tanácstalanul, aztán valamelyik lakásban
konyhaszék csikordult a cementen, s ez magamhoz térített. Furamód attól ijedtem
meg, hogy valaki rajtakap itt a folyosón a szaros kilinccsel – mintha bizony
nekem kellene szégyenkeznem miatta. Talán így is volt, talán nekem kellett
volna szégyenkeznem – különben miért szégyelltem volna magam? Mert azt
határozottan éreztem, hogy rettentően restellném, ha valaki ott és úgy látna.
A maradék fél tekercs egészségügyi papír mind elfogyott, s két újság is, amíg
sietve és öklendezve letisztogattam a kilincset. A szennyes papírcsomókat a
lábtörlőt fedő szőnyegdarabra szórtam, aztán a szőnyeget mindenestől egy
nejlontasakba gyúrtam, s a konyhai kukába dobtam. A kilincset az Első Lajos
arcszeszével jól meglocsolt zsebkendővel is áttöröltem, mégis csak egy sebtiben
kitépett füzetlappal fogtam meg, amikor végre bezártam az ajtót.
Amennyire csak lehetséges volt, a magas sarkú csizmámban (nincs másik), s az
egyetlen, töredezett út félig befagyott sártócsáit kerülgetve, siettem az
iskolába; mégis jó tíz percet késtem. A tanáriban senki, a jelenléti naplóban
sem éktelenkedtek még a diri piros kérdőjelei – úgy tűnt, megúsztam megjegyzések
és kérdezősködés nélkül. Kaptam a VIII. B katalógusát, végigkopogtam a folyosón
és benyitottam az osztályba.
A gyermekek talpra ugráltak, s már fújták is a himnuszt. Ha a tanár szívesen
megfeledkezne is a reggeli program e részéről, ők a világért el nem engednék
ezt, az első órán kötelezőnek mondott hazafias szertartást: legalább öt percet
elvonnak így a feleltetésre vagy unalmas magyarázatokra szánt időből...
Énekeltek tele pofával, tovább lassítva még a maestosót is, minden refrént
lelkiismeretesen betoldva. Valamikor fasiszta indulónak írta ezt a nótát a jó
nevű zeneszerző. Az új, körmönfontoskodó, de a legcsekélyebb, prozódiában való
jártasságról sem tanúskodó szövegből nem sokat érthetnek a srácok – színmagyar
falu –, de számukra az egész csak jó hecc, annyira jó, hogy érdemes bemagolni
érte azt a néhány tucat sort. Ami egyébként, természetesen, szintén kötelező.
Álltam a katedra előtt vigyázzban, s azon törtem a fejem, amin útközben is, az
iskolába jövet: ki tehette? Ki lehetett az az aljas, ronda alak, aki ím,
szarból vétetett, szarrá lett, és szarral üzen?
Talán éppen ezek közül egy? Valamelyik tanítványom? Vagy a kollégák közül
valaki? Ki gyűlölhet annyira, kinek vétettem akkorát, hogy ezért a bosszúért,
bosszúért? érdemesnek hitte bélsárral pancsolni, önmagát tulajdonképpen még
inkább megalázva, mint engem?... Akárhogyan keresgéltem is emlékezetemben, nem
találtam feleletet ezekre a kérdésekre. Rajzot tanítok, már csak szerénységből
sem illik diákfalónak lennem, ez tehát nem lehetett ok. A tanárok? Egyik sem
érdekelt annyira, hogy olyan bizalmas viszonyba kerülhettem volna vele, amely a
harag, gyűlölködés szükségszerű előzménye... Vagy éppen ez volt az ok? A
visszahúzódásom, a halk közönyöm szúrt szemet, ezt értelmezték gőgnek talán
többen is?... Esetleg – reménykedtem –, esetleg nem is nekem szánták a
preparált kilincset, véletlenül esett éppen az én ajtómra a tettes választása:
kedves ismeretlen, mégis ismerős? Nem, lehetetlen: akkor nem mászott volna fel
a legfelső, második emeletig, s különben is a faluban engem mindenki ismer, ha
én nem ismerek is mindenkit. Sajnos, az üzenet nekem szólt, félreérthetetlenül
nekem. De ki küldhette? Kicsoda? És miért?
A tanári szobában, a nagy, húszperces szünetben zajos gaudium fogadott. Kósnak,
a műhelytanárnak az éjszaka bemocskolták a kilincsét – ő bele is tenyerelt –, s
vesztére ki is fejezte efölött érzett felháborodását. Elmesélte, elsírta, a
hallatlan méltatlanság miatti felháborodásában világgá kiáltotta sérelmét; és
amit ezzel elért, az csak a tanárok harsány jókedve volt. Kaján és trágár
tréfák koppantak, s még a legjóindulatúbb az volt, aki szórakozott cömcögéssel
nyugtázta az eseményt.
Káröröm volna, ha annak örülök: nem az én káromra ütött ki valami, nem rajtam
csattan az ostor? Ha igen, akkor egy kis kárörömet is éreztem, miközben
csendesen a helyemre ültem a hosszú, politúrozott asztalnál: lám, én nem
fecsegtem el semmit, s de jól is tettem, istenem! Nem is igen lett volna
alkalmam rá, igaz, de amúgy sem tettem volna. Majdnem biztos, hogy nem.
Gondolkodtam. Hogy Kóst is megtisztelték, az sokat változtat a helyzeten.
Nyilván ugyanazok tették, ugyanakkor, s így az indítéknak is azonosnak kellett
lennie. Kós és jómagam: mindössze anynyi a közös bennünk, hogy mindketten
tanárok vagyunk. Tehát a gesztus nem nekem, nem a személynek szólt, hanem a
szerepemnek. Ostoba, éretlen diákcsíny, ez a legvalószínűbb... Kissé
megnyugodtam. Sajnáltam a műhelytanárt, de eszembe se jutott, hogy osztozzam
vele a pojáca szerepében. Te vagy a hibás, öregem. Ha hallgattál volna, szürke,
észrevétlen, jelentéktelen maradtál volna – de legalább nem nevetséges.
S ekkor leült mellém Márta. Az angoltanárnő. Az év elején négy órája hibádzott
a normából, így hát átadtak neki négy rajzórát, minden iskolaigazgatóknak
szabad prédáját. Én meg kaptam cserébe négy technológiát. A technológiát,
amihez nem értek, amit óráról órára előre kell tanulnom... Nem mondtam neki,
nem is éreztettem vele, de kissé nehezteltem Mártára. Nem ő volt a hibás,
persze; de az igazgatóra haragudni még reménytelenebb lett volna, még inkább
fokozta volna a tehetetlenség, megalázottság érzését... Így hát Mártára
nehezteltem. Kissé.
– Mondj nekem valamit a... – Márta a füzetébe nézett – ...a kromatikai körről,
szívi. Bejön ma az órámra a diri, és még azt se tudom, mi a paszuly ez.
– Ő se tudja – nyugtattam meg.
– De valamit csak kell mondanom róla!
– Minek? Csapj oda az asztalra egy bögrét meg egy almát, s rajzoltasd le, mint
máskor.
– Nem lehet, nála a terv, és beírtam már a mai leckét.
– Miért éppen ezt írtad be? A kromatológia több éves anyag, mit mondhatnék én
arról így, két perc alatt?
– Ezt írtam, mert ez következett a tanterv szerint. Juj, Katicám, légy már
olyan néném! Csak hogy egy egészen pici fogalmacskám legyen!
Néném. Két évvel kisebb nálam a pimasz, huszonhét éves. És utálom azt is, ha
Katicának szólítanak... Elveszem a füzetét s a tollát:
– Na. Hát először is húzol egy kört, felosztod hat egyenlő körcikkre... Azt
legalább tudod, hogyan kell?
A fejét rázta, közben édesen csücsörített, s meregette azt a pocsolyazöld
szemét. A bestia. A buta bestia. Miért hiszi, hogy ha kér tőlem valamit, már
úgy kell velem viselkednie, mintha férfi volnék?
– Ráméred a sugarat, hatszor, így... Aztán az első cikket bemázolod vörössel, a
következőt kihagyod, ezt sárgával, megint szünet, az utolsót meg kékkel. Piros,
sárga, kék, ez a három alapszín...
– Piros, sárga, kék – bólintott. – De csak itt nálunk, ugye?
Rámeredtem. Nem, nem tréfált. És éppen csengettek is, hát felálltam, s hónom
alá csaptam a soros naplót:
– Csak itt. De a franciáknál például a kék, a fehér és a vörös. A lengyeleknél
meg éppen csak kettő van: a fehér és a piros... Na, ennyi elég is lesz, mire
ezt megcsinálják a kölykek, vége az órának.
Nem kellett volna, mi értelme volt ennek a villázásnak? – gondoltam közben. –
De talán nem jön rá, hogy villázták.
Nem jött rá. Legalábbis nem mondta.
Amikor ebédelni mentem, éreztem, hogy az idő még tovább szigorodott. A hőerőmű
hűtőtornyai fölött nagy sereg varjú kóválygott. A tócsák egészen befagytak. A
bokrok csupasz gallyai vörös-fekete-fehéren meredeztek, mint a borosta Első
Lajos képén, ha vasárnap reggel lusta borotválkozni. Kemény, ritka dara
szitált; felhajtottam a galléromat.
A kantinban köménymaglevest és pirított grízt kaptam, sült parizer feltéttel. A
kenyeret eltettem vacsorára, s indultam haza. Haza, a kétszobás, háztömbi
lakásomba. Nekem ilyen van. Más falukban albérletben lakik a magamféle fiatal
tanár, lavórban mosdik, fát vág, dohot szagol, s esténként százéves, recsegő
parasztágyon, nyirkos ágynemű közt bőgi ki magát. Én nem.
Az ötvenes évek végén épült az erőmű. Német mérnökök, mesterek, munkások
építették, akik több esztendeig, családostól itt is laktak: lakásokat is
kellett építeni nekik. Kétemeletes, tizenkét lakásos házakat... Az erőmű
elkészült, a németek távoztak, a házak maradtak. Orvos, mérnök, tanár könnyedén
juthatott komfortos lakáshoz ebben a faluban. Már amennyire komfortos egy
harmincéves, azóta soha nem tatarozott lakás lehet.
Elhaladtam az élelmiszerüzlet előtt. Asszonyok álltak hosszú sorban az ajtónál,
a kenyérjegyüket szorongatva... Mióta Első Lajos elment, ez a gondom is
megszűnt: estére elég az ebédnél megspórolt kenyér, s reggelire van még
kekszem. Nekem így is jó. Sőt, így jobb. Utálok sorba állni... A bolt ajtaja
mellett, kartonból préselt rekeszben tojások. Sehol sem kapni tojást, de itt
van. Hozták darabonként, akiknek olajra-cukorra volt szükségük – csak tojásért
kaptak. A tojás lassan gyűlt, gyorsan zápult. Most már a központba szállítani
nem érdemes, eldobni nem szabad... Nekem így is jó. Utálom a tojást.
A kilincset ismét egy füzetlapot rácsavarva fogtam meg. Benyitottam, és szinte
összeborzongtam: a várt meleg helyett majdnem olyan hűvös fogadott odabent,
mint a szabadban. Megtapogattam a fűtőtestet: éppen csak langyos volt, s a
percegésből ítélve még tovább hűlt.
Bekopogtam Ildihez, a bal oldali szomszédhoz. A négyhónapos fiát pelenkázta a
konyhaasztalon; gyorsan behúztam az ajtót magam után.
– Átszólnál, hogy adjanak egy kis meleget? – kérdeztem. A férje főmérnök az
erőműben, s telefonjuk is van.
– Nem adnak – mondta Ildi. – Én is kiköltöztettem Misit a konyhába, s itt
folyton égetem a gázt. És a múlt héten vágták le felére a kvótát. A bugyimat is
ráfizetem majd a túlfogyasztásra.
– De hát a férjed...
– Nem tehet semmit. Központi fűtéses lakásokban tizenöt fok az engedélyezett
hőmérséklet ma reggel óta. Legfelső határozat. Csak azt fogyaszthatjuk el, amit
megtermelünk. Van még kérdés?
– De hát minket közvetlenül az erőműből fűtenek. Csak egy csapot kell
elfordítani, s a forró víz nem ömlik el a patakba tonnaszámra, hanem ide
hozzánk... egy kevés belőle...
– Ezt mondd a Mikulásnak, drágám.
Ilyen a stílusa. Nagyszájú széköl menyecske. Különben nagyon rendes nő.
Csapkodott, kerepelt, de nem is volt igazán dühös. Én sem. Ha az embert naponta
érik efféle meglepetések, lassan belefásul. Nem lehet örökké mérgelődni, ugye.
– Jó, majd elmesélem a Mikulásnak – mondtam, és indultam. Ildi utánam szólt:
– Van egy pofa vattád?
– Vatta? Hozatok Lajossal. Nekem is kell majd. Holnapraholnaputánra hoz Lajos,
jó?
– Ő se kap – legyintett Ildi. – Minek is a vatta? Egy öntudatos nő nem
futkározik fekete spirál meg csempészett koton után, hanem folyton terhes, s
akkor nem kell tampon. Ha meg fütyül a demográfiára az a nő, akkor úgy kell
neki. Akkor csorgasson régi lepedőrongyokba.
Nem, nem volt mérges, inkább rezignált. Az ötlete számomra, sajnos,
használhatatlan. Nincsenek régi lepedőim.
Délután gyűlés volt az iskolában. Hetente legalább háromszor gyűlünk az
iskolában. Van, aki örül is ennek. Például az igazgató, aki unja a feleségét,
rühell otthon ülni, de imád beszélni. Tökéletesen elsajátította a hosszan
semmitmondás művészetét, és nagy élvezettel gyakorolja. Titokban csodálom is
érte. Csodálom. Ugyanis megpróbáltam, de soha nem tudtam utánozni ezt a funkci-nyelvet:
bárhogyan erőlködöm is, csak annyit mondok, amennyi szükséges, és annak értelme
is van... Soha nem lennék képes tartalommal megtölteni egy fölösleges gyűlést.
Rájöttem, külön tehetség kell ehhez is – és hát hogyan nézhetném le őszintén
azt a teljesítményt, amelyre én magam képtelen vagyok? Azt a tehetséget,
melynek társadalmi szükségességéről nap mint nap meggyőződhetem? Ugye. Hát
csodálom a dirit.
A gyűlések magyar nyelven folynak. Miért ne? Az az egyetlen tanítónő, aki soha
meg nem szólalna magyarul, szintén kitűnően érti a nyelvet: tizenkét éve él a
faluban. Jelenleg három tanítványa van, a második és harmadik elemiben: a
rendőr és a tanácselnök kislányai. Kiemelt fizetést kap, mert egyszerre két
osztályban oktat – bár a két osztály egyetlen termet jelent, két paddal s egy
katedrával. A többi tanítónő leginkább ezért a kényelemért-nyugalomért irigyli,
s csak másodsorban a maguk viszonylagos létbizonytalansága miatt, mármint hogy
egy magyar osztály beindításához legalább huszonöt gyermek szükséges. És a
szülők egyre kevésbé szívesen adják a porontyaikat magyar elemibe, mert akkor
mi lesz velük később, ha nem sajátítják el kellő szinten az ország nyelvét?
A gyűléseken szabad kézimunkázni, de olvasni nem, s én sajnos iszonyodom a
kötéstől-horgolástól. Unatkoztam. Elzsongított a diri mekegő, monoton hangja, s
talán csak azért nem bólintottam el, mert a tanáriban is nagyon hideg volt...
Az igazgatói szózat végén, mint mindig, a megváltozott hanglejtésre figyeltem
fel, amely félreérthetetlenül jelzi, hogy mikor következik az érdemi
mondanivaló. Aznap csak annyi, hogy központi utasításra minden osztályban át
kell rendezni a felségjeleket: középen, kicsit fennebb, marad a portré, de bal
oldalra kerül az országcímer és jobbra a párté. Néhány hónapja az ellenkezőjére
utasítottak; a többszöri és gyors változtatás okára az igazgató nem tért ki.
Megrótták még ez alkalommal a földrajztanárt, mert túl sok nála a bukásra álló
diák. Alpár azzal védekezett, hogy a gyermekek nem tudnak, s tanulni nem
akarnak, de a diri országos és megyei statisztikákra hivatkozott, s mivel Alpár
konzultációs órákat nem tartott, cáfolhatatlanul rábizonyította, hogy a gyenge
eredményekért ő, csakis ő a felelős. Aztán megenyhült:
– Aszocialistafejlődésjelenlegiszakaszábanagazdaságosságiszempontokelsőrendűfontosságúak!
Tudod te, mibe kerül egy osztályismétlés az országnak? Úgysem lesz ezekből
földrajztudós, de mindenkitől csak képességei szerint követelhetünk. Tudod, mit
mondott valaki, egy nagyon fontos valaki a júliusi szakvizsgán? Ha másként nem
megy, azt kell a nebulótól kérdezni: igaz, hogy kétszer kettő négy? – s a diri
ellágyulva, huncutul mosolygott.
Cirok Alpár, a földrajztanár már akkor meggyőződéses kétlaki volt, amikor mások
még konokul hittek a társadalmi munkamegosztás és a nyolcóramunka-nyolcórapihenés-nyolcóraművelődés
babonájában. Jó huszonöt éve letelepedett a faluban, házat épített, disznót
hizlalt, nyulakat tartott, sarjút kaszált, a háztájin kukoricát és krumplit
termelt. Élvezte és szerette a paraszti munkát. A fiai annál kevésbé, de Cirok
ebből is hasznot húzott, pontosabban a fiai hasznát. A két fiúnak minden
nyáron, szó szerint látástól vakulásig dolgoznia kellett, azzal a bevallott,
sőt nyíltan hirdetett céllal, hogy így majd megtanulják, mitől szabadítja meg
őket a diploma... Cirok most valószínűleg nem erre, a maga vagy a fiai
diplomájára gondolt. Hallgatott. Paprikavörösen, villogó szemmel, de
hallgatott. Ő már csak tanár volt, már megint csak tanár. A háztájija, több
területrendezés után, zöldségeskertnyivé zsugorodott; a tavaly még felvállalt
egy jó darab kukoricást a közöséből, kapálta is szorgalmasan, de a betakarítást
már városi munkások és katonák végezték el hazafias munkában, s ő mindössze egy
mázsa terményt kapott. Azóta csak tanár...
Hazafelé menet hozzám szegődött Kovács, a számtantanár. Nincs még harmincéves,
nőtlen. Kopaszodik, pocakot eresztett, s valami faggyas szag lebeg állandóan
körülötte. Régi, varsói utazásáról mesélt:
– Álltunk ott vagy harmincan, a vámosok meg fütyültek ránk. Telik egyik
negyedóra a másik után, átesnek a vizsgálaton a csehek, bolgárok, magyarok,
németek, a mi csoportunk meg csak vár és vár... A lengyelek nem szeretik az
útlevelünk színét. Végül nagyon meguntam a dolgot, elkezdtem káromkodni, hogy
ezmegazmegígymegúgy, jó hangosan szidtam a kormos polyák istenüket. Meghallotta
egy vámtiszt, és vigyorgott, hogy esett ki a feje a száján, és odajött, és a
vállamat veregette, és két perc alatt túl voltam a vámon... A polyák folyton
ezt mondogatta: isdén bázá, isdén bázá! Véngri brátánszki!
Vihogtam, nem is csak udvariasságból. De nagyon elismerően sem: túl sokat
sündörög körülöttem ez a juhparfümös agglegény, mióta Lajos csak ritkán tűnik
fel a faluban. És nemcsak ő, Kovács mutatja ki egyre nyíltabban, hogy vóna
kedve. Hiába esik ez a falu alig húsz kilométerre a megyeközponttól, hiába
ingázik jóformán az egész férfilakosság városi munkahelyekre, a vidéki
mentalitásnak ez a része töményen tovább él: a magányos nő szabad préda, ő maga
is alig várja, hogy valaki végre megegyengesse egy kicsit; s félanalfabéta,
ködös agyú, mosdatlan, csámpás vagy formátlanra dagadt hímneműek komolyan
hiszik, hogy ők felsőbbrendűek, kizárólag azért, mert elsődleges nemi szerveik
kifelé fejlődtek...
Kovács hazáig kísért, s amilyen egyéniség, ő nyújtott nekem kezet. Mit
tehettem? Belecsaptam, tréfás parolával, s húztam volna vissza a kezemet, de ő
szorította, nem engedte:
– Nem hívnál fel egy kávéra?
– Nem tartunk kávét. Lajos nem szereti – mondtam, s valószínűleg sikerült
gonoszul mosolyognom, mert tüstént meghátrált.
– Ha Lajos, az más – dünnyögte, fordult, és ment.
Én meg szaporáztam felfelé a lépcsőn. Lajos, te drága, te utolsó Első Lajos,
hol jársz most? Szegény Lajos. Imádja a kávét, de mióta csak uzsoraáron lehet
hozzájutni, lemondott róla. Több mint a fél fizetése rámenne egy kilóra. Okos
Lajos.
A második emelet fordulóján megálltam. Meg kellett állnom. Ildi a nyitott
ajtajuk előtt, egy ronggyal vadul dörgölte a kilincset.
– Mit bámulsz? – förmedt rám. – Valami nyomorult gazember bekente nekem
szarral.
Közelebb mentem hozzá.
– Ki? Szerinted kicsoda? – suttogtam. Nem tudom, miért suttogtam.
– Mit tudom én! Egy részeg csavargó. Vagy Misi valamelyik beosztottja, akitől
levon tíz százalékot.
– Nem hiszem, Ildi. Az enyémet is bekenték. Az éjjel. Most rajta volt a bámulás
sora, de nem az a nő, aki sokáig ámuldozna. Vállat vont:
– Akkor a Hétszünyükaponyányimonyók. Te meg eredj gyorsan, vár a férjed.
Vár. Első Lajos vár. Siettemben puszta kézzel ragadtam meg azt az átkozott,
szomorúságos kilincset.
Hörgött, szűkölt, vonított, a haját téptem, karmoltam a vállát, még, még! amíg
végre kipattant a gomolygó, örvénylő, lüktető homályból a szikra, s
végighullámzott rajtam a forró, fényes öröm, újra és újra. Utána meg szorított,
görcsösen, sokáig magához szorított. Ez a kötelessége.
Lajos. Első Lajos. Királyi jelenség. Úgy, ahogyan Mária Terézia királynői volt.
De jól áll neki az a picurka kis háj... Neki azt mondtam, hogy azért Első, mert
eddigelé ő az első Lajos nevű pasasom, de az igazság az, hogy valóban ő Az
Első, és nemcsak a Lajosok között. Okos, szép, erős, magas, potens. És tartása
is van: egyszer, a színházban nem tudtam rávenni, hogy a szünetben, mindenki
szeme láttára lesmároljon. Bárhogyan követelőztem: nem és nem. Nagyszerű volt.
Sohasem fogom megbocsátani neki.
A fülébe haraptam: ez azt jelenti, hogy szabad már rágyújtania. Kibújt a paplan
alól, dideregve magára kapott egy tréninget, pulóvert, házikabátot, két zoknit,
s már szájában is volt az olcsó, erős, büdös cigaretta. A szoba túlsó sarkában
ült le a fotelba – én nem állhatom a füstöt –, s kezdetét vette a rituálé.
Egyre szaporábban szedte elő a dobozból a gyufaszálakat; azok sercentek,
pattantak, morzsolódtak... Számoltam: a kilencediket sikerült meggyújtania.
Néztem, amint elégedett pofával teszi magát tönkre. Gyönyörködve és
bosszankodva néztem.
– Megvan a telefon? – jutott eszembe.
Amikor ezt a kétszobás lakást megkaptuk, minden nehézség nélkül a telefont is
hozzá: a falu ósdi, banándugós központjának ez nem jelentett újabb
megterhelést. Aztán, három hónapja, Lajost felvették a megyei laphoz, a közeli
nagyvárosban. Ment ő, ment, mint a bolond – unta a falut, unta az
irodalomórákat, s ami igaz, igaz: gürcölt is rengeteget, amíg a lapnál
felfigyeltek rá, s hely is akadt számára. A telefon az ő nevén volt, s lemondott
róla. Lemondott, hogy másikat kapjon a városi garzonba; a szabályok szerint
ehhez joga van. Én meg aztán könnyedén kaphatok újat, ha egyáltalán érdemes
arra az időre, amíg nekem is sikerül állást keríteni a városban... Bár gyakran
félek, hogy az az idő hosszú lesz, nagyon hosszú, túl hosszú.
– Egyelőre nincs. Talán Fekete majd segít – pöfékelt Első Lajos.
– Ki az a Fekete?
– Mondtam már. A főszerk.
– Miért nincs? Most már vittél igazolást a községi postától, hogy telefonod
volt, a néptanácstól, hogy itt laktál...
– A főpostán addig tetvészték az irkafirkákat, amíg kisütötték, hogy a
személyimbe nincs bepecsételve az ideiglenes bejelentő. Így aztán nem hajlandók
elhinni, hogy valóban itt laktam.
– Be van pecsételve. Tudom.
– Nincs. A személyimet közben kicserélték, mert éppen letelt a tíz év.
– És a néptanács igazolása?
– Úgy tesznek, mintha nem lenne. Ha egy szolgáltató vállalat hivatalt vagy
hatóságot akar játszani, és megteheti, hát meg is teszi. Ha nem ezt, találtak
volna más ürügyet. Egy városi állomás felszereléséért legalább tízezer jatt
jár, s nekem nincs annyi pénzem... Kevesebb sincs. Különben azt is közölték
velem, hogy hiába is hordanék nekik újabb papírokat, mert most már kifutottam a
két hónapból. Ugyanis legfennebb két hónapnak szabad eltelnie a régi készülék
leszerelése és a folytatólagos igény bejelentése között. Az eredeti
igénylésemet meg hiányosnak, tehát semmisnek tekintik. Pász.
– S te ezt ilyen nyugodtan veszed tudomásul?
– Nem dühönghetek folyton. Fekete elintézheti az ügyet, ha akarja.
Néztem Első Lajost, és magamban igazat adtam neki: nem lehet állandóan
mérgelődni, ugye. Erről eszembe jutott a kilincs... Felkönyököltem az ágyban.
Lajos megmondja, Lajos okos. Illetve, talán nem is okosabb nálam, de cinikus és
pesszimista, s így rendszerint neki van igaza.
– Bekenték szarral a kilincset – mondtam. – Szerinted ki tehette?
Röhögött:
– Már itt is tudják?
– Hogyhogy itt?
– Nemcsak a kilincset – heherészett Lajos –, a kaput is körös-körül. Az egész
város ezen bruhaházik... Hogy ki volt, az végül nem is fontos. Hogy miért, úgyis
tudja mindenki.
– Te miről beszélsz?
– Hát a Fekete kapujáról, meg a nyilatkozatáról. Ma elrebegte, diszkrét körben,
hogyan is esett az a nyilatkozás. Összeszedtek minden bozgor-bangyin-bakszász
főszerkesztőt széles e hazából, buszba gyúrták őket, aztán repülőbe, s irány a
főváros. Ott meg nyomás be egy hotelba. Mindenikük kapott egy szobát és három
órát, hogy leírja, mennyire elégedett errefelé a nemzetiség, milyen csuda jól
érzi magát, s hogy borzasztóan haragszik azokra, akik ezt nem akarják elhinni
neki... Közülük egyetlenegy úszta meg csak a dolgot, mert magával vitt egy
liter konyakot, s mire menni kellett volna a nagy ad hoc gyűlésre,
eszméletlenre szopta magát a szobájában a kisügyes. Nem tagadta meg az engedelmességet,
csak becsületesen besikerált. Azért meg nem nyúzzák meg. Mind hős ő, mind
férfi...
– Lajos. Én a mi kilincsünkről beszélek.
Lajos meghökkent. Még a cigarettájáról is megfeledkezett egy időre, de aránylag
gyorsan összeszedte magát:
– Elég nem szép. Meg se várták, amíg én is viszem valamire...
– Nem neked szólt. Az Ildiékét is bekenték, meg a Kósét. Ennyiről tudok én. De
most már kezdem hinni, hogy több eset is volt. Hogy ez egy új népszokás.
– Úgy lesz, úgy lesz igaz! – Lajos lelkesen bólogatott. – Rátapintottál a
szarkenegetés lényegére!
– Érdekesen fogalmazol.
– Szakmám. De vizsgáljuk meg közelebbről az ügyet. Ahogyan meséled, ezek csakis
terrorakciók lehetnek. A Barna Brigádok, vagy valami hasonló szervezet lappang
mögöttük. Hogy magukra vállalják-e majd a cselekményeket, az végül is nem
lényeges, ha amúgy sem tudjuk, kiket takar az elnevezés... De ők voltak! A
Szegénylegények Akciókész Rohambrigádja. A SZAR. Szakadt, anyátlan-apátlan
kelet-európai szervezet: fegyverük nincs, hát mi egyebet tehetnének szegények,
ha meg akarnak nyilvánulni?
Ragályos a hülyesége, én is elkaptam:
– De milyen kritériumok alapján válogatják ki az áldozatokat?
– A terroristáknak az mindegy. Már rég mindegy. Egy mérnök, egy mester, egy
képzőművész, egy főszerkesztő – bármelyik megteszi, mint a mellékelt ábra
mutatja.
– És mit akarnak elérni?
– Az is mindegy, hiszen úgysem érnek el soha semmit, ami valóban számítana. A
deklarált cél titokban már nem is érdekli őket. A hatalom a fontos számukra. A
terrorista olyan született diktátor, akinek nem sikerült hatalomra jutnia. De
hatalom nélkül halálra búsulná magát, valami kis hatalmacska mindenképpen kell
neki, mert hát élet az, ha senki nem fél tőle? Annál hatalmasabb valaki, minél
többet tud ártani felebarátainak, ennél jobb definíció nincs is. Nomármost. A
mi kenegető terroristáink nem tudnak ölni, kínozni, bebörtönözni, éheztetni,
elbocsátani, ők csak felbosszantják a kiszemelt áldozatot. De az is valami! És
a hatalmuk abban hasonlít az igazihoz, hogy büntetlenséggel jár. Nincs
hadseregük, titkosrendőrségük az árváknak, viszont megbújhatnak a tömegben. Az
ő kormányőrségük az anonimitás... És ezzel, lám, meg is oldottuk a nagy,
kunkori kérdést.
– Más szóval, hagyjam a fenébe az egészet? – kérdeztem.
– Így is lehet mondani, de nem olyan érdekes.
Már megint a szájában volt egy cigaretta. Figyeltem, amint szedegeti elő,
pöccenti a skatulyához és dobja el sorra a használhatatlan gyufákat.
– Óvatosabban – intettem meg. – Félórát álltam sorba érte, s csak öt skatulyát
adtak. Hol az öngyújtód?
– Elkopott a kő, és nem kapni. Gázt sem – végre sikerült rágyújtania.
– Erről miért nem írtok? Egy jó éve tart már ez a gyufamizéria – mondtam.
– Nem vagy te ennyire naiv. Amit nem lehet, azt nem lehet.
– Jó, tudom, hogy sok mindent nem lehet. De arról, hogy rossz a gyufa, és rossz
sincs? Arról miért nem szabad írni?
– Minden téren minden kritikus hang tilos. Nem tűri a középkáderek hada, amely,
éppen úgy, mint a legszélesebb tömegek, tudja vagy hiszi, hogy a legeslegfelső
vezetés az oka minden rossznak. Mindennek! Tehát a leghalkabb bíráló csipogás
is a rendszer elleni lázadásnak minősül.
– Valaki csak felelős a gyufáért. Csak a gyufáért. Egy konkrét valaki,
igazgató, vagy ilyesmi – erősködtem.
– A ludvérc. Egy ludvérc a hibás mindenért. Ludvérc jár Európában, höhö...
– Lajos – mondtam. – Első Lajos. Miért kell neked egyáltalán újságírónak
lenned? Miért akartál te újságíró lenni?
– Előnyei is vannak a szakmának. Ha egyéb nem, erre mutat az is, hogy jóval
nagyobb a tolongás körülötte, mint, teszem azt, a vidéki tanári állásoknál. Bár
ott is elég nagy, ha az erdélyi posztokat nézzük. És most már nemigen
válogathatok. Helyesbítek: egyáltalán nem válogathatok. Nincs miből. Nincs
kipuhatolható, hozzáférhető, elfoglalható állás... Képzelj el egy északi-sarki
expedíciót: viharba kerültek, elfogyott a kaja, ami még van, szigorúan be kell
osztani. Az egyik tag meg elkezdene jajveszékelni, hogy neki nem elég egy adag,
ő kettőt akar. Hogyan harcolhatná ki magának a repetát? Éhségsztrájkkal
fenyegetőzne talán? Leröhögnék a fókák az Egyenlítőig... Beálltam a táncba,
járni kell.
– Feküdjünk le, Első Lajos – mondtam.
Reggel hat óra körül felriadtam. Vihar volt odakint. Vijjogottzúgott a szél,
keservesen recsegett a hársfa a ház előtt, aritmiásan vacogott az ablak. Lajos
után tapogatóztam, de nem feküdt mellettem. Aztán megláttam a cigarettája
parazsát a sarokban.
– Első Lajos. Virrasztasz?
– Sorsproblémákon rágódom... Navigare necesse est, vivere non est necesse. Azok
a hajósnépek találták ki ezt a bőcsességet, amelyek éhen haltak volna, ha nem
járják a tengereket. Vagyis hajózni azért szükséges, hogy élhess. Persze
hajózni életveszélyes is. Élni viszont nem muszáj, állítják ők. Hajózni
fontosabb. De miért? Mert ha nem teszed, meghalsz. Tehát azért nem fontos élni,
mert kell...
– És mi ebből a tanulság?
– A paradoxonok sohasem tanulságosak – slukkolt egy hoszszút Lajos. – Minden
paradoxon destruktív, léha, mert a realitások alapvető értelmetlenségére
világít rá. Mindent megmagyaráz, de nem old meg semmit, éppen azért, mert
minden szempontot figyelembe vesz. És ezzel el is szomorít. Méla, bólogató,
okos, legfennebb önelégült tétlenségre kárhoztat, mert a pesszimizmus per
definitionem nem lehet hatékony...
– Pedig te pesszimista vagy, Első Lajos. Mi lesz most, óh jaj? Jösszte,
megvigasztallak.
– Már optimista vagyok. Optimista lettem: mindig a lehető legrosszabbra
számítok. Eddig a lehető legjobbat vártam, s ezért voltam borúlátó. Milyen
ügyes, linkóci szöveg volt ez is. Mint a sakkban egy ikerfeladvány.
– Mondd, Első Lajos. Mondd. Mi a baj? – kérdeztem. Megint a gyufával
idétlenkedett. Végre sikerült rágyújtania.
– Baj. Hát baj, az van. Egy hete szinte minden este a nyakamra jár két civil.
Az egyiknek az igazolványát is láttam, az ezredes... Akár hiszed, akár nem, ezt
megtiszteltetésnek éreztem valahol.
– Nem mondtad. Pedig itt voltál tegnapelőtt is.
– Nem mondtam.
– Mit akartak?
– Csupa jót. Hogy iratkozzam be a fogalmazásgátló pártfőiskolára. Így lehetek
majd, idővel, főszerkesztő. Mert éppen erre viszket a tököm.
– Ennyi?
– Tudod jól, hogy nem ennyi. Bizonyítanom kellene a lojalitásomat,
együttműködési készségemet... Akarsz még néhány eufemizmust? Eszembe jutott egy
bolond öregasszony, a szomszédunkban lakott. Egyszer részegen kibotorkált az
udvarra, s üvöltözni kezdett. Arról üvöltözött, ami fájt neki. „Besúgó a fiam.
igenis, besúgó! Na és? Az is egy mesterség!"
– Szólnod kellene annak a Feketének. Segítsen most!
– Góg és Demagóg fia ő. Minden valószínűség szerint beleegyezésével történik
az, ami. A fazonok eléggé érthetően a tudtomra adták, hogy tőlük függ az
állásom.
– Megzsaroltak?
– Milyen csúnya szó... Finom menüettet járunk már egy hete. Célzások, ravasz
értetlenkedések, megfoghatatlan fenyegetések, ködös ígéretek... Megvan ennek a
maga kialakult koreográfiája. Legfennebb abban reménykedhetem, hogy ráunnak a
szórakozásra, és békén hagynak. S talán megkegyelmeznek, és nem löketnek ki a
laptól... Frászt reménykedhetem ebben.
– Nem kellett volna belemenned ebbe az alkudozásba, Lajos!
– Ne légy már ennyire szűz. Egy karakán nem, az nekik máris annyit
jelent, hogy bevallottam osztályellenség voltomat... S amilyen perverz fickó
vagyok, néha szinte élvezem is a játékot. Az az ezredes olykor egészen
elgondolkodtató dolgokat is mond. Hogy aszongya, nézzek csak körül ennek a
nemzetiséginek mondott kultúrában. Hogy akik beleseggeltek, családi
hitbizománynak tekintik, egymás és ivadékaik között osztják fel a sine curákat,
pénzes megbízásokat, még a legutolsó, nyomorult korrektori állást is. Mit kapok
én tőlük, mi a fenéért szolidarizálok velük én, a befurakodott, parvenű, első
generációs senki? Amire persze azt kellett volna felelnem, hogy most, amikor
nagy nehezen, sok szerencsével egyedül is bejutottam a szekértáborba, most meg
ők, az elvtársak akarnak kiakolbólítani. Nem mondhattam ezt, mert rögtön rám
csapnak, hogy szó sincs róla, ők éppen hogy segíteni akarnak nekem... De a
kolonyelnek ebben az egy kérdésben igaza van. Sajnos, igaza van. Egészen
egyedül vagyok, nincs alattam védőháló. A Feketéket, egymás kutyájának kölykét
nem állíthatják ilyen kemény dilemma elé, azok megvédik egymást... na, még az
se mindig biztos, tudunk, ugye, esetekről. De hogy én segítséget senkitől se
várhatok, az őstény. Csak megvetést, ha beadom a derekamat, s közönyt, ha emelt
fővel eltűnök a bal fenéken...
Megijedtem:
– Azt akarod mondani, Lajos, Első Lajos, hogy...
– Csúnya vagy, buta vagy, tanár vagy. Fenét akarom azt mondani. Nem akarok én
már semmit. Még küzdeni és bízva bízni sem. Mert küzdeni nincs hogyan,
egyszerűen nincs, bízni meg kiben-miben bízhatnék? Várni és reménykedni,
legfennebb ennyit tehetek. Mert úgy még sohasem volt, ugyi, hogy valahogyan ne
lett volna. A baj csak az, hogy rendszerint úgy van, hogy akkor már inkább ne
is lenne.
– Menjünk el. Menjünk el innen, Lajos.
– Egy kicsivel nyugatabbra, mi? Ott meg oláh lenne a nevem. Így hívna ott
kismillió újságíró, akik egyelőre helyett egyenlőrét mondanak, akik úgy tudják,
hogy idejekorán azt jelenti: időnek előtte... A tegnap hallom a rádióban, hogy
egy új könyv bombasztikus. Bombasztikus: felfigyelek, várom, hogy kiderüljön,
vaj’ mitől fellengzős, frázisokat pufogtató, cirkalmatosan lapos az a fránya
könyv, de nem! Az derül ki, hogy a recenzens azt akarta mondani: bombasikerre
esélyes...
– Annál könnyebb lenne a te dolgod.
– Annál nehezebb. De különben se kapnék útlevelet. Ezek után biztos, hogy nem
kapnék. Tudod, kik kapnak? A minap találkoztam egy többségi ismerősömmel.
Kicsit be volt csicsentve, s mutogatta az útilapiját, hogy ő rögtön utazik, s
száradjon le a lába, ha ide visszajön! Hogy lesz ez, mondom neki, hiszen te
magyarul se tudsz? Ő meg felháborodott: Miiit? Én nén tudóm mádjár?!
– Áttelepedünk. Olyan sokan csinálják.
– Ahhoz befogadás is kell. Nincs odaát rokonom, még egy boldogtalan ősöm sincs.
S ha lenne? Itt elhúzzák az ügyet kéthárom évig, de legelső dolguk, hogy
közlési és foglalkoztatási tilalom alá helyeznek. Miből élnék meg három évig?
Az öregeim nyugdíja maguknak is kevés. És te? A tanügyben vagy. Ha menni
akarsz, kirúgnak, s más állást nem kapsz... Dobbantani? Nem ismerem az
ablakokat a határon, olyasvalakit sem, aki ismeri, s pénzem sincs
vesztegetésre. Nekivágni vaktában, hátha átcsúszunk, hátha nem puffantanak le?
Ez, csak ennyi lehetőség marad... Meg ők. Holnap este megint jönnek látogatóba.
Bejelentkeztek.
Csörögni kezdett a vekker.
Szótlanul mosakodtunk, öltöztünk. Szamócateát forráztam – még a nyáron
szedtem-szárítottam –, s elosztottam a maradék kekszet: nyolc jutott a nagy ló
Lajosnak, három nekem. Megreggeliztünk.
Lajos lépett ki elsőnek a lakásból. Lenézett. Hümmögött:
– Bozsemoj. De tudod, azért egészen dekoratív, így, zúzmarásan... Neked, mint
szakembernek, mi erről a véleményed?... Menj csak, mert elkésel. Én majd
eltakarítom. Csak kilenckor indul busz.
Megnéztem a bemázolt kilincset. Nem tűnt dekoratívnak.
– Lajos. Első Lajos – mondtam. – Nem lenne az jobb, ha nem várnád meg őket? Ha
ide jönnél estére.
– Talán jobb lenne.
Lebaktattam a lépcsőn. Útközben minden kilincset megnéztem. Hatot bekentek. Az
is lehet, hogy valamennyit, de a többit azóta lemosták a gazdáik.
A birka Kovács megint hazáig kísért a délutáni gyűlés után, de ezúttal nem
ajánlkozott, hogy feljön. Feljött viszont később a néptanács elnöke. Neki is
mániája a kézfogás, de csak két tömpe, hurkavastagságú ujját nyújtja közrendű
halandóknak. Régebben állattenyésztő technikus volt Moldvában, s akkoriban
elsajátított modorát hiánytalanul megőrizte. Nagyon ostoba, nagyon ravasz,
nagyon öntelt, félelmetes ember. Ő a községi párttitkár is, a faluban
tulajdonképpen korlátlan a hatalma. Eléggé különösnek találtam, hogy
személyesen fáradt el hozzám a számára nyilván sokadrangú ügyben.
Ott dalmahodott az ajtóban, s egy papírlapot szorongatott a csülkében – azt
akarta, hogy írjam alá. Nyilatkozat volt, hogy vállalom egy sertés és húsz tyúk
tartását, s azokat be is szolgáltatom majd a központi alapnak... Röhögni és
bőgni lett volna kedvem.
– De hát hol? A tyúkokat az erkélyen, a disznót a fürdőkádban? S mivel etessem
őket? A fejadagomat osszam meg velük?
– Tudunk a problémájáról – mondta. – Nem is kell beadni. Csak aláírni.
– Annyit én is hajazok hozzá, hogy ha aláírom, vállalom is, ha pedig vállalom,
be is hajtják rajtam... Nem, ez képtelenség.
– Központi utasítás, elvtársnő – röfögte. – Központi utasítás, hogy minden
rurális zónában élő pedagógusnak legalább enynyit vállalni kell. Ez a minimum,
ez a lehető legkevesebb. És csak aláírni. Megértjük, hogy magának nincsenek
lehetőségei, nem is várunk semmit, csak hogy aláírja. Ezt magának kell
megérteni.
– Ha semmit nem várnak tőlem, minek írjam alá?
– Elvtársnő, az összesítést három napon belül várják a megyénél. Ez most a
legfontosabb. Az egyedi eseteket majd elbíráljuk külön-külön. Írja csak alá
nyugodtan, nem lesz semmi baj. Én mondom, hogy nem lesz.
A meggyőzés hevében már a hátamat lapogatta. Elhúzódtam. Gyorsan aláírtam a
papírját.
Nehezen szánta rá magát a távozásra, néhányszor kinyitotta a vastag száját, de
végül nem mondott semmit. Biccentett, kicammogott.
Lajos, Első Lajos, miért nem vagy itt ilyenkor? De mit érne, ha itt lennél is?
Lajos.
Nekiültem az óraterveknek. Unalmas, mert fölösleges munka, de már nagyon
esedékes volt, hogy a diri ellenőrizze a füzeteket. Mire végeztem, nyolc óra
múlt. Lajos még nem érkezett meg.
Olvasni kezdtem egy Déry-könyvet, talán harmadszorra – kevés a könyvem. De nem
volt türelmem hozzá.
Tévé? Megnéztem az aznapi műsor címeit: Az ifjúság hazafias, forradalmi
jelentősége... Nagyszerű beteljesedések évtizedeit éljük... Büszkeség
szocialista hazánk állampolgárának lenni... Történelmünk dicső pillanatai...
Lefeküdtem aludni.
Lajos nem jött haza. Reggel indultam az iskolába. Amint kifordultam a szűk
előszobába, megálltam, és néztem, néztem, néztem az ajtót. Be volt mocskolva az
egész.
Belülről. Belülről.